Újabb kalandjaink – a műtőben, és azon is túl

Elaludtam a műtőben. Nincs mit szépíteni. Ma reggel 8 órára rendeltek be bennünket, és tegnap este hosszúra nyúlt életem első igazi karaoke-partyja ( erről majd bővebben később). 9 órakor kezdődött a műtét ( sphenoidalis meningeoma-eltávolítás), és mivel mi nem mosakodhatunk be az idegsebészeti műtétekhez, hát csak figyeltünk és tanultunk erősen. Igen ám, de a műtő egy eldugott sarkában vannak egymásra tornyozva a kis fémből készült sámlik, a fáradt orvosoknak-műtősnőknek-segédeknek. Én is rátaláltam egyre… Kb. egy negyed órát aludhattam, majd mondták, hogy elmehetünk ebédelni. Ez meg is történt ( az ebéd itt rámutatásos alapon megy, mert nem tudjuk mi micsoda, de még angolul sem, viszont minden menüből ki van rakva a pultra egy példány – eddig 3-ból egyszer ismertem fel elsőre, hogy mit fogok enni.). Majd ebéd után szépen visszataláltunk a 10. számú műtőbe, ez az idegsebészeké, mellesleg 35 műtő van csak ebben a komplexumban, és még van másik 2 épülete a saitamai orvosi egyetemnek. Szóval belépvén a műtőbe, mit látok? Ki alszik az ÉN sámlimon édesdeden? Az intézetvezető professzor, körülbelül ugyanabban a pózban, mint én. Halkan felröhögtem a maszk mögött, mondom kirááály, úgy látszik itt nem lepődnek meg a műtőben szundikálókon. Majd a tetejébe megérkezett  Dr. Adachi, a mentorunk, aki csak azért jött le a műtőbe, hogy nekünk magyarázza az operáció részleteit, nagy buzgalmában szintén elaludt – nehezített körülmények között, egy forgószéken, aminek kerekei is voltak. Ezt képzeljük el egy pillanatra: két agysebész, akik 6 órája operálnak, körülöttük az agysebészeti csúcstechnika teljes fegyvertára, két műtősnő, egy segéd, egy altatóorvos teljes készenlétben, és tőlük fél méterre, nem éppen diszkréten az altatógép mellett egy harmadik agysebész, aki a forgószéken szundikál, közben jelentős köröket ír le a felsőtestével, így próbálván egyensúlyozni önmagát álmában. Ez egy youtube-gyanús videó lett volna…

A karaoke-party előzménye a hivatalos bemutatkozó est volt, ahol szép ruhában kellett megjelenni. Fél hétkor a 10 cserediák és a 22 japán diák ünneplőbe öltözve hallgatta az egyetem fontos embereinek köszöntő beszédét. Ott volt az orvoskar dékánja, a klinika vezetője, és az egyetem alapítójának egyik leszármazottja ( egy öreg bácsi ), többek között. Átadtuk nekik az ajándékokat, mindenki mindenkinek szépen megköszönt mindent. Majd mi is bemutatásra kerültünk, és mindannyiunknak kellett szólnia pár szót a jelenlévőkhöz. Itt mégegyszer megköszöntük, hogy itt lehetünk. Volt karate – bemutató a japán diákok részéről, illetve Lázló elénekelt egy szép-szomorú népdalt, ezzel osztatlan sikert aratott a japánok körében – bár ugye a szöveget nem értették. Volt sok finomság is, enni-innivaló, de gyakorlatilag nagyjából éhen maradtunk, mivel akárhányszor megpróbáltam levadászni egy garnélarákot vagy kagylót, mindig valaki odajött fényképezkedni, vagy beszélgetni ( sok orvos volt ott a kórházból, illetve a nemzetközi kapcsolatok osztályának képviselői). Vicces volt, a japán lánykák mindenáron millió fotót akartak a svéd, az angol és a magyar fiúkkal, a japán fiúk pedig velünk, európai lányokkal. Direkt a kezembe nyomtak két pohár sört, hogy az is legyen a fényképen, illetve előszeretettel fotózták, ahogy az evőpálcikával bénázok. Az volt a kedvencük, amikor kínomban megfogtam kézzel a csirkecombot ( de HOGY a csudába lehetne pálcikával egész csirkecombot enni??!?!), és úgy kezdtem el enni, ettől teljesen készen voltak, hogy milyen vicces...

Majd este kilenc körül véget ért a népünnepély, és a fiatalság áttette székhelyét a közeli karaoke-bárba. Egy kisebb szobába zsúfolódtunk ( a vége felé iszonyú meleg lett ), és kanapékon ülve lestük a két nagyképernyős tv-t, amin lehetett dalt választani. Először próbáltunk mindenki számára ismert dalokat választani ( Beatles, Bon Jovi, egyebek), de aztán a japánok átvették az irányítást. Megismerhettük a japán popélet legjavát – van egy zenekaruk, aiben 48 (!!!!) lány énekel, az a nevük hogy ABK 48…fantáziadúsJ Ezekben a dalokban az volt a jó, hogy nemcsak hogy nem ismertük őket, de még a felirat is japán betűkkel volt … köszi! :) Viszont a japán lányok nagyon édesek voltak, amikor kórusban énekelték a refrént – egy 4 éves lányokból álló óvodai kórusra emlékeztetett a hangjuk. A buli tetőpontján ( a többség a kanapékon állva énekelt már ) a japán srácok elkezdték ledobálni a pólóikat. Szegény Lázlóról is lerángatták a magáét… Döbbent tekintetemet látva az egyik japán csaj mondta, hogy náluk ez hagyomány, hogy a srácok félmeztelenül énekelnek. Okkkké, üdv a modern Japánban!

Persze mi voltunk itt is a fő attrakció, nagyon szerették volna, ha velük énekelünk duetteket – persze ez Lázlónak nem volt probléma, többször is visszatapsolták. Nos én, khm… tudjátok hogy se hangom, se hallásom. Na ők nem hitték el. Végül előadtuk Lady GaGa egyik slágerét egy japán sráccal… amikor vége lett, hamar el is vették tőlem a mikrofont, nem is kellett többet énekelnem. Szegények, de hát nekem nem hitték el,  hogy tényleg nem tudok énekelni.

A buli éjfél körül ért véget, mert másnap mindenki ment 8 órára a kórházba. Elképesztő népség, estig buliznak, alszanak 5 órát, majd mintha mi sem történt volna, reggel nyolckor mosolyogva ráköszönnek az én kialvatlan, ásítozó fejemre. Hát ez a kis háttérsztori a műtői csicsikáláshoz. Azért persze oda is figyeltem valamennyit!

Igy nez ki egy japan rendor. Este vilagit a lezerkard, ami a kezeben van:)

Láttam például agyi ultrahangot, amikor is ilyen mini transzducert tesznek a koponya és a dura megnyitása után közvetlenül az agyfelszínre, ezzel látni lehet a különbséget a tumoros és nem tumoros rész között. Van még egy úgynevezett aminosav – foto – térképező izéjük ( sajnos a rendes nevét nem tudtam megjegyezni, majd holnap megkérdem újból ), amit úgy képzeljetek el mint egy vastagabb ceruzát, aminek a hegyéből UV-fény áramlik. Ez egy számítógép-féleséghez van kötve. Amikor kiszedik a kis darabokat az agyállományból ( tényleg-tényleg ezer bocs a nem egészségügyi érdeklődésű olvasóktól, Vercsi főleg, tudom hogy milyen képet vágsz  most! ), szóval ezeket a darabokat megvilágítják UV-fénnyel, és látható az aminosav – illetve fehérjetermelés (most nem tudom melyik ) aktivitása, azaz hogy elérték-e tumor szélét avagy ássunk mélyebbre? Van még nekik 3 darab operációs mikroszkópjuk,a műtét előtt megengedték hogy játsszunk vele. Azt mondta Dr. Adachi, hogy egy darab annyiba kerül, mint tíz Mercedes. Nem tudom az mennyi lehet, de gyanítom hogy nem olcsó J Szóval el sem tudom képzelni, hogy ennél többet nyújtsanak valahol a világon idegsebészeti szempontból. Bár lehet, hogy elfogult vagyok, megkedveltem őket 。