A vasárnap reggelt egy óriás Buddhával indítottuk. Vonattal mentünk Kamakurába,egy kisvárosba, ami nagyon közel van az óceánhoz. Körülbelül 2-2,5 órát vonatoztunk. Tokión belül is rengeteg idő megy el a közlekedésre, sokszor mentünk olyan sokáig, hogy annyi idő alatt Győrből felérnék Budapestre is – és mindez városon belül!
Szóval Kamakura fő nevezetessége a Daibutsu, azaz a hatalmas Buddha szobra, egy szép kert közepén, mellette természetesen szentély(ek). Miután kifizettük a 20 yen-t, kb. 50 forint, bemehettünk a szobor belsejébe is, le is rajzolták, hogy hogyan épült: a talapzattól a fejéig elemekből rakták össze, gondolom jó sok év alatt. Nemsokára ismét vonatra szálltunk – irány a Csendes-óceán „strandja”! A vonaton leült mellém egy hölgy, és megkérdezte, hogy honnan jöttünk. Mondta, hogy a férjével véletlenül meghallották, hogy valami fura nyelven beszélünk, ami nem hasonlít semmire, amit eddig hallottak ( ezt a svédektől, angoloktól, meg sok japántól is megkaptuk, hogy nahát ez a „madzsar” nyelv még csak kicsit sem olyan, mint bármelyik másik!). Kicsit elbeszélgettünk, róluk meg rólunk ( ő a férjével volt, aki belgyógyász). Kiderült. Hogy ő klasszikus balettet oktat, és két nővére él Kanadában, akik szintén balettben utaznak, és az ő kanadai edzőjük egy magyar férfi. Erre persze elkezdtem fényezni neki a magyar balett – életet – hajrá Győri Balett!:)
Kisvakonddal az orias Buddha elott
Mielőtt azonban belevetettük volna magunkat az óceánba, körbejártunk – körbecsodáltunk egy, az óceánpartra épült akváriumot, olyasmi mint a Tropicarium, csak nagyobb. Nemcsak ezerféle hal, rája, rák, stb. volt ott, hanem fantasztikus delfin – és fókashow is, mi persze mindegyiket megnéztük. Okosak voltunk, mert nem az első 3 sorba ültünk – ez a „splash zone”, ahova a delfinek vicces kedvükben jó adag vizet fröccsentenek a farkukkal. Mellettem ült közvetlenül egy apuka, ölében a tündéri, kb. 1 éves kisfiával. Arany szívem semmit nem látott szerintem a fókashow-ból, mert folyamatosan engem bámult, mint őrült nőszemélyt, aki grimaszol neki. A szemem sarkából láttam, hogy néha odapillant a medencére, és amikor ránéztem, azonnal felém fordult gyanakvó tekintettel. Nagyon jópofi volt! A fókák labdáztak, a delfinek karikákon ugráltak át, és együtt úsztak az idomárokkal. Elképesztő okos állatok, egy apró kézmozdulatból tudták, mit kell csinálniuk. A műsor végén meg lehetett nézni a bébidelfint is ( ez a bébi is volt vagy 100 kg ), aki nemrég született, fogságban. Már a nagypapája is ebben az akváriumban dolgozott. Szomorúan konstatáltam, hogy pályát tévesztettem: bébidelfin-gondozónak kellett volna menni…
És eljött a várva-várt csobbanás a vízben! Meglepően meleg volt az óceán, szép nagy tarajos hullámokkal. A part tele volt helyi menő csávókkal és csajokkal, valószínűleg a tokiói fiatalság krémje. A lányok úgy néztek ki, mint akik hosszú órákat töltöttek a kozmetikusnál és a fodrásznál, mielőtt leugrottak volna strandolni egyet. Nyilván egyikük sem bukott le a vadiúj frizurájával a víz alá. A srácok jó része tetovált volt, de valószínűleg csak divatból, és nem mind a jakuza ( japán maffiaszervezet) tagjai. Érdekes, hogy az onsenben ( emlékeztetőül: meztelen melegvizes fürdőJ ) is ki van írva, hogy tetoválással nem lehet belépni. Régen a testfestés a jakuzák ismertetőjele volt, és így tudták őket „kitiltani” a fürdőkből.
Az óceánpartról legalább két órába telt, mire visszavonatoztunk Tokióba. Még egy kis plusz idő volt elérni a Tokiói-öbölig. De az esti program kárpótolt a sok utazásért: egy partyhajóra szólt a jegyünk, amely kétórás körutazást tett, ki az öbölből a nyílt vízre, és vissza. A hajó azt hiszem négyemeletes volt, a felső két szinten szólt a zene, volt táncműsor, és a több száz ember egyszerre ugrabugrált a slágerekre – gondolom ennek a két alsó szinten tartózkodók annyira nem örültek. Gyönyörű volt a kivilágított főváros, és mivel a reptér felé is elkanyarodtunk, láttuk a fel – le szálló gépeket is. Hatalmas volt a hangulat, lehetett vacsorázni mindenféle jót, és a jegyben benne foglaltatott a korlátlan sörfogyasztás…el lehet képzelni, mi volt ott a vége felé. Gyanítjuk, hogy azért csak két órás volt a kirándulás, mert egy kicsivel később az emberek nagy jókedvükben beleugráltak volna a vízbe. Van ilyen, hogy valaki bátorra issza magátJ Mi vicces kis csoportot alkottunk, ugyanis Máriával az élen mindannyian yukatába öltöztünk ( hagyományos japán viselet, olyan mint a kimonó, csak sokkal vékonyabb anyag, nyáron direkt jó, mert nem meleg, és könnyű viselet). Sorban jöttek oda hozzánk a japán fiatalok, hogy közös képet csináljanak velünk. Gondolom nem sűrűn látnak japán népviseletbe öltözött külföldieket, főleg nem ennyit egyszerre.
Este kilenc körül kikötöttünk a szárazföldön, és elindultunk haza, Moroyamába. Sikerült elaludnom a vonaton, nagyon mókásan nézhettem ki, mert amikor ködös tekintettel felébredtem, a velem szemben ülő japán lányok intenzíven kuncogtak, és sugdolóztak – valószínűleg, hogy milyen cuki, ahogy bealudtam az ülésen…
Tokio a hatterben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése