Szombat reggel indultunk Saitamaból a hosszú hétvégére, a Fujihoz. Ez kb. 3-4 óra volt busszal, úgy éreztük magunkat, mint a gimis ( vagy inkább általános iskolás?) osztálykirándulásokon. A Fuji-szan ( a „szan” itt hegyet jelent, de ezt használják akkor is, ha valakit udvariasan akarnak megszólítani, jelenthet pl. urat: Kenji-szan, azaz Kenji úr, kb. így lehetne fordítani) körül öt tó terül el, ez Japán egyik legkedveltebb kirándulóhelye. Mi a Kawaguchi-tónál voltunk, ( Kawaguchi-ko, a „ko” jelenti a tavat), és mivel a Fuji eleinte felhők mögé rejtőzött, nekem csak későn esett le, hogy pontosan szemben vagyunk a gyönyörű heggyel. Vasárnap reggel Lázlóval korán felkeltünk, és még reggeli előtt körbetekertük a tavat, és megbizonyosodtunk róla, hogy tényleg a mi hotelünkből a legszebb a kilátás. Innen üzenem Sarlós Donát Péternek sok szeretettel, hogy NEM fél óra volt körbetekerni a tavat, hanem másfél!!! És 10 percünk maradt reggelizni. Persze Peti bmx-es múltja csak utólag esett le mindkettőnknek…
A hétvége tulajdonképpen egy szeminárium volt, a cél pedig, hogy a japán hallgatókat és a külföldi diákokat közelebb hozzák egymáshoz. Erre Chad (aki amerikai, de 12 éve Japánban él, és angolt tanít az egyetemen) különféle jópofa, ellenben marha nehéz feladatokat talált ki. Volt többek között háromféle kvíz, tárgyvadászat a Fujin ( egy lista alapján kellett lefényképezni dolgokat, pl. egy kék kalapot, valamit ami pattog, egy idegen ország zászlóját, egy macskát, illetve valakit aki nem japán, és nem is a csapatunk tagja – nekem egy ausztrál pasast sikerült leszólítani egy fénykép erejéig 2000-valahányszáz méteren). A kedvencünk azonban a színjátszósdi volt, amikor is egy japán közmondás köré kellett egy pár perces kis előadást szerkeszteni.
Vasárnap délután másztuk meg a Hegyet, ami 3776 méter magas, és a tetejét hó borítja. Mivel nyár van, és itt a hőmérséklet akár egy finn szaunában, csak egy pár hófoltocskát láttunk, de legalább az érzés megvoltJ. A Fujit csal július elejétől augusztus végéig lehet megmászni ( hivatalosan), és 10 állomás van rajta, az 5.-ig mentünk fel, ez a maximum amit autóval meg lehet tenni, innentől gyalog folytattuk. Chad már felmászott egyszer a tetejéig, és azt mondta, hogy az 5. állomástól a 10.-ig kb. tíz óra, mert az utolsó állomások között akkora a tömeg, hogy csak lépésben lehet haladni. A csapat nagy része a 6. állomásig jutott ( mi egy fél állomással feljebb mentünk ), ámde volt három „elvetemült”, akik felmentük a 7. állomásig: Esther ( az angol lány), Dennis ( az egyik svéd fiú), és na ki lehetett a harmadik? Naná, Lázló, a magyar csávóJ Én nem voltam ilyen vagány, inkább előbb visszatértem, és megnéztem az 5. állomáson lévő sintó szentélyt pár japán diák kíséretében. Itt van egy hagyományos szertartás: a szentély előtt lévő fadobozba be kell dobni egy 5 yenes érmét, ami a közepén lyukas ( ez a go-yen, a „go” japánul 5-öt jelent – állítólag valami számmisztikai jelentése van, ezzel lehet kapcsolatot teremteni a mi világunk és az istenek világa között). Szóval bedobod a pénzt, tapsolsz kettőt ( ekkor megnyílik a kapu a két világ között), majd kétszer meghajolsz, és elmondod magadban, hogy mit kívánsz az istenektől. Majd meghajolsz egyszer, és tapsolsz egyet ( ezzel bezárul a kapu). Lehet még vásárolni a szentélyben kis fából készült lapocskát, amire rá lehet írni a kívánságainkat, majd fel lehet kötni a szentély előtt álló keretre. Itt is ugyanazt kívántam, biztos ami biztosJ
A Fujiról nem írnék sokat, teljesen felesleges, mert úgy sem tudnám kellőképpen megfogalmazni, hogy milyen volt, úgyhogy inkább csatolok pár képet, amiket készítettem, azok talán el tudják mondani, hogy mit érez az ember, amikor ott áll előtte…
Este a buszsofőr bácsink – akiről kiderült, hogy szabadidejében átváltozik elsőrangú séffé – egy fergeteges barbeque ( ezt tuti nem így írják, de mindegy) party-t varázsolt nekünk. Persze a cserediákok is segítettek neki, egyedül nem lehet ennyi emberre grillezni! Hagyományos módon mindenkinek elő kellett adnia egy viccet, néhány srác kisebb színdarabbal készült, tehát egész jól mulattunk. Azt elfelejtettem mondani, hogy itt a hotelben is volt onszen ( a japán fürdő), külön nőknek és férfiaknak, természetesen. A kültéri medencéből pedig a Fujira nyílt a kilátás.
Végre megtanultam darut hajtogatni! Néhány japán lány, meg közülünk páran egyik nap vacsi előtt leültünk origamizni. Ők már kicsi koruktól tanulják az iskolában, és nagyon precízen, nagyon sok mindent meg tudnak hajtogatni ( pl. szamuráj harci csillagot, dobozkát, stb.). Kértem őket,hogy tanítsák meg, hogy is kell ezt a bizonyos darumadarat ( japánul „ cürü”) meghajtogatni. Ugyanis a kórházban ezek az origami-madárkák százával lógnak a betegek ágya felett. A daru a béke, a remény és a hűség jelképe ( a darvak egy életre választanak párt maguknak). Illetve van egy legenda, mely megmagyarázza, hogy miért is adnak a japánok origami darut beteg családtagjaiknak, barátaiknak.
Volt egyszer egy Szadako nevű japán kislány, aki túlélte a hirosimai katasztrófát, és látszólag nem is volt semmi baja, azonban 12 éves korában leukémiát diagnosztizáltak nála. Bekerült a kórházba, és megkezdődtek a gyógykezelések. Egyik barátja mesélt neki egy ősi japán legendát, mely szerint ha valaki ezer darut hajtogat, és közben erősen gondol valamire, akkor az valóra válik, mire az ezredik daru elkészül. És a kislány hajtogatta az origamidarvakat. Mivel akkoriban kevés volt a papír, ezért például gyógyszeresdobozból is készült papírmadár. De csak körülbelül 630 daru készült el, és a kislány meghalt. A barátai elkészítették a maradék papírdarut, és eltemették mind az ezret Szadakóval. Hirosimában pedig van egy emlékpark, ahol a kislány bronzszobra áll, kezében egy arany daruval. Ezért Japánban szokás papírdarut ajándékozni a betegnek, mert az reményt ( és szerencsés esetben gyógyulást) hoz.
A csapat egy resze a Fuji 6. allomasan
Sajnos a hétvégének vége lett, és visszatértünk Saitamába. Hétfő este a plasztikai sebészek hívtak meg minket, magyarokat vacsorázni egy olasz étterembe. De ez az étterem is „japános” volt: 8 féle fogás, mindenből egy kicsi: spagetti, grillezett zöldségek, bruscetta, marhahús szarvasgomba-mártással, hal, sajttorta desszertnek. Az egyik plasztikai sebész lánytól pedig kaptunk ajándékba négy gyönyörű legyezőt ( a fiúké egyszínű, azt hiszem fekete), az enyémet cseresznyevirágok díszítik.
A mai és a tegnapi napunk is elég húzós volt, amolyan japános, reggeltől késő délutánig a kórházban. Voltunk két referálón ( az itt másfél óra), egy videó-konferencián ( minden műtétet DVD-re vesznek, és később elemzik – ez egy óra volt), valamint egy nagyviziten. A mai műtét egy n. facialis dekompresszió volt, egy abnormálisan futó embrionális korból megmaradt artéria nyomta az ideget, és féloldali facialparesist okozott. Az operáló prof. A műtét közben ( 4 órás volt), végig magyarázott, és különböző keresztkérdéseket tett fel anatómia és neurológia témakörben. Volt amire nem tudtunk válaszolni, de összességében nem égtünk le, meg is dícsértek minket, főleg LázlótJ A prof utána meghívott minket meg még két japán ötödéves srácot - akik szintén jelen voltak a műtéten – ebédelni. Mivel két órakor végeztünk, már az összes menza bezárt, így a McDonald’s –ban ebédeltünk. Mi Lázlóval teriyaki-burgert ettünk, ez volt az egyetlen, ami japános volt, nekem mondjuk annyira nem jött be. A prof még evés közben is magyarázott, és a mekis szalvétára felrajzolta az agy vérellátását… egyébként nem semmi ez a doki, mert a műtét legeslegelejétől ( még altatás előtt) bent volt, és ő maga tolta vissza a beteget ágyastul az osztályra, majd leült a beteg férje mellé, és szépen lerajzolta neki, hogy pontosan mit és hogyan operált a feleségén. Egészen elképesztő volt, és még csak utána jött a referáló meg a vizit. Nem tudom mitől pörög ennyire, de látszik hogy imádja a munkáját és a betegeit. Ő kifejezetten a facialparesises betegekre specializálódott, eddigi karrierje során 600 ilyen műtétet csinált, és még kb. 200-hoz asszisztált.
Lassan megyek, mert ma este az emlőtumor-sebészeti osztály szervez valamiféle kertiparty-t, és hivatalosak vagyunk mi is. Pénteken indulunk Kyotóba, remélem ott is találunk valahol internetet. Puszi mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése