Nem szeretek hajnali hatkor kelni. Kivéve, ha síelni indulunk, illetve most, hogy tokiói barangolásra készülünk. Mária nagyon szoros programot állított össze nekünk, nincs idő lazázásra, megvan, hogy pontosan mikor-hol kell lennünk. A tokiói halpiacon kezdjük a napot – bár az ott dolgozóknak a nap hajnali négykor kezdődik, ezért mire mi reggel nyolc körül odaérünk, ők már túl vannak a munka javán. A piac óriási területet foglal el, a Tokiói-öböl partján, így az óceán felől érkező hajók csak kipakolják a rakományt, és pár méterrel arrébb már el is adják a friss tengeri herkentyűket. Nyilván nem ismertem fel a halak felét sem, bár néhányuk ismerős volt a National Geographicról, amit néha szoktam nézni. Iszonyatos a pörgés a piacon, emberek kiabálnak ( gondolom azt, hogy mit lehet náluk kapni), vagdossák a halakat ( némelyik jószág akkora, mint egy tinédzser malac ), majd egy részét árulják, másik részét még ott a tetthelyen lefagyasztják, és elszállítják. Nagy nehezen találtunk egy árust, akinél kapható a fugu ( az angol neve Japanese pufferfish, mi otthon szerintem szintén fugunak hívjuk, bár ugye ritkán kapni ezt a halat a sarki közértben). Ez egy rendkívül mérgező hal, ha jól értettem valami kolinészteráz-bénítót termel? Ebben egyáltalán nem vagyok biztos, majd meg kell nézni a Google-n. Szóval az elkészítéséhez több éves tanulás és tapasztalat szükséges, ennélfogva nagyon drága étel, Mária szerint viszont isteni finom. Ha egy szakács nem elég ügyes, és nem megfelelően készíti, akkor az volt a vendég utolsó vacsorája…
Halpiac 1.
Halpiac 2.
A piacolás után lifttel felmentünk egy közeli irodaház 46. emeletére, ahonnan be lehetett látni a kikötőt, az öblöt, és a város egy részét. Az épülettől nem messze van egy nagy japán kert, a sógun kertje, itt sétáltunk egy nagyot. A tó közepén volt egy kicsi teaház, ahol megpihentünk, és megkóstoltuk a japán zöldteát ( porból készül, felöntik forró vízzel). A teaivásnak szigorú szabályai vannak, nekünk már térdelni is nehéz volt, és az sem mindegy, hogy melyik kezeddel tartod a csészét, és hogy merre néz rajta a minta.
Később hajóra szálltunk, és egy közeli szigeten ( nem tudom, hogy ez igazi sziget volt-e, mert van amit mesterségesen építenek), all-you-can-eat típusú helyen ebédeltünk: nem csak japán ételek voltak, számítottak a turistákra isJ Nekem legjobban a sütik ízlettek, és az sem volt rossz, hogy nyolcféle jégkrémből lehetett választani – és rájuk is vonatkozott a korlátlan fogyasztás!
Teazas elott
A délután többi része kissé összemosódik, annyira intenzív volt az élmény. Nekünk, földi halandóknak, akik először jártunk Tokióban, baromi nehéz volt az utat figyelni, a rengeteg hang, illat, színek, fények miatt. Kiléptünk a metróból és pont az a látvány fogadott minket, amit az ember elképzel, ha Tokióra gondol: több tíz emeletes épületek, rengeteg fényreklám, óriási tömeg. Máriát nehéz volt követni, ugyanis ő 22 éve él itt, megtanulta, hogy csak az utat figyelje, mi azonban képtelenek voltunk kizárni az agyunkból ezt a rengeteg ingert.
Lényeg a lényeg, meglátogattunk egy múzeumot, ahol impresszionista festőktől ( Van Gogh, Degas, Monet, stb.) állítottak ki képeket, majd egy másik múzeum következett, régi japán szobrokkal, textíliákkal, agyag – és porcelánedényekkel. Este pedig egy vacsorára siettünk egy sokcsillagos hotel aljába, szintén ehetsz-amennyi-belédfér című történet volt, hát velem olcsón megúsztákJ Velünk tartott egy fiatal magyar pár, Csaba és Dóra, akik Mária barátai. Ők három éve élnek Tokióban, egyetemi és posztgraduális ösztöndíjjal vannak itt. Nagyon aranyosak voltak, persze beindult a tapasztalatcsere, vicces történetekkel a kulturális különbségekről.
Hullafáradtan értünk haza, este 11 körül, és abban a boldog tudatban tértünk nyugovóra, hogy holnap ismét hatkor kelünk, és egy hasonlóan pörgős nap vár ránk!
vacsoravendegek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése