És képzeld, amikor Japánban...: Na ezt nem gondoltam volna!

Délután még nem sejtettem, hogy este olyan jégkrémet fogok enni, amiben a töltelék fagyasztott zöldteába ágyazott édes bab… nem gondoltam volna, hogy egy csapat lelkes japán fiatal rá tud venni arra, hogy nyers tojásba mártott marhahúst egyek pálcikával – és még meg is tapsolnak érte! Nem gondoltam volna, hogy japánok,magyarok,tajvaniak és svédek ilyen remekül megértik egymást egy főzős-beszélgetős-földönülős estén, valahol Tokió külvárosában.

A cserepartnereink természetesen ma este sem hagytak unatkozni minket. Az egyik lány, Asuka Umezaki meghívott minket a lakásába, egy tradicionális japán vacsorára. Cipőt levetni az ajtóban, három asztal mellé leülni, természetesen a földre, szerencsére padlószőnyeg volt ( az egész lakásban egy darab széket láttam csak ). Középen egy gázlángos főzőlap, erre tettek egy nagy,díszes kerámiatálat. Az alap ecetes-fűszeres szójaszósz volt, ebbe dobálták bele a hozzávalókat: felcsíkozott marhahús, zöldségek, kétféle gomba, és természetesen a japán konyha egyik alapeleme, a tofu. Miután ez mind szépen felforrt, mindenki szedett magának egy adagot, és mellé rizst is. Remek íze volt! És nagyon laktató! A jó vacsora mellett persze beindult a beszélgetés is. Vicces volt, amikor az egyik tajvani fiú kifejtette, hogy állítólag van egy bizonyos géneltérés az ázsiai és európai népek között, minek következtében az ázsiaiaknak plusz egy vékony redő van a könyökhajlatuk előtt, az európaiaknak pedig nincs. Gyorsan elkezdtük ( úgy húsz fiatal ) mutogatni egymásnak a behajlított könyökünket. Illetve rájöttünk, hogy Japánban szinte mindenkinek hosszabb a második lábujja, mint az első ( azt hiszem ezt hívják görög típusú lábnak? ), szóval ezután már nemcsak kéz-, de lábfejmutogatás is volt. Tudjátok, mint a gyerekek az oviban.

Jo etvagyat mindenkinek!

Itt mindenki iszonyatosan drukkolt ( meg fenykepezett), hogy meg birjam enni a nyers tojasos marhahust...

Asuka mesélt nekünk egy régi japán legendát, amire minden év július 7-én, azaz ma este emlékeznek. Röviden leírom a lényegét: az Úrnak volt egy lánya, aki ruhákat varrt egész nap, nem is volt ideje másra, még a szerelemre sem. És volt egy marhapásztor fiú is, aki egész nap csak az állatokat őrizte, neki sem jutott ideje másra. Az Úr megsajnálta őket, és mondta nekik, hogy hagyják egy napra a munkát, és így tudtak találkozni. Első látásra szerelmesek lettek, és még aznap összeházasodtak. Igen ám, de a nagy boldogságban mindketten elhanyagolták munkájukat. Az Úr megharagudott, és elválasztotta őket: egy nagy folyó két partján kellett élniük, egymástól távol. Mindketten nagyon szomorúak voltak. Az Úr megsajnálta a lányát, és megengedte, hogy minden évben egy estén, július 7. estéjén találkozzanak. A legenda szerint, ha ezen az estén esik az eső, akkor azok a lány örömkönnyei, hogy találkozhatott a szerelmével.