2011. július 30., szombat

Szeretjük a szívsebészeket

Lassan elkezdek pakolni, vasárnap hajnali öt órakor indulunk a reptérre ( Narita). Ez az utolsó hét úgy elment, hogy észre sem vettem. Minden estére volt egy vacsorameghívásunk. Hétfőn a „magyar csapat” gyűlt össze egy koreai étteremben, Dr. Tsuji vezetésével, ő az, aki a magyar cserekapcsolatért felelős. Meghívta az összes japán diákot, akik nálunk voltak ( Pécsen vagy Budapesten), és persze minket is. Ittunk japán szakét, koreai szakét, de persze nem vihettük túlzásba, mert reggel kelni kell, irány a műtő. Kedden a szívsebészekkel vacsoráztunk, hagyományos japán étteremben. Nagyon vicces, mert eddig minden vacsorán megkérdezték, hogy ittunk-e már japán szakét? Megjegyzem, a második nap kipróbáltuk, természetesen. És mindig mondtuk is, hogy ittunk már, de erre az volt a válasz, hogy de ilyet még biztos nem, és rendeltek nekünk, így már nem is számolom egy ideje, hogy hányféle rizspálinkát ittunk. Apropó, szakét nemcsak rizsből, hanem krumpliból, illetve szilvából is csinálnak, nekem a szilvás ízlett a legjobban. Lehet melegen és hidegen is inni, én „melegen” ajánlom inkább a hidegetJ Szerda: grillparty a japán diákokkal. Ők sütöttek nekünk, nagyon finomakat. És a végén volt tűzijáték! Talán a csütörtök volt a hét fénypontja: Matsumoto professzor meghívott minket magához vacsorára. Azaz voltunk vagy harmincan, ha nem többen. Gyönyörű háza van, kb. fél órára vonattal a kollégiumunktól. Fantasztikus volt a vacsi, a felesége, a lánya és néhány nővér, akikkel régóta dolgozik együtt, voltak a szakácsok. Miután jól megtömtük a hasunkat, elkezdődött egy spontán ki-mit-tud: mindenkinek elő kellett adnia valami vicceset. A professzor például bűvésztrükkökkel szórakoztatott minket, azaz hogyan lehet átszúrni egy tollat egy ezerjenes papírpénzen úgy, hogy ne lukadjon ki? Mi Estherrel egy origami-mesét adtunk elő, ő mesélt, én pedig hajtogattam. Laci énekelt, de volt aki lement spárgába, volt aki gyorsivási ( azaz sörivási) versenyt rendezett, némelyek táncoltak, mások viccet meséltek. Nagyon élveztük! A lányok ( Esther, Orsi és én ) kaptunk ajándékba gyönyörűszép yukatát ( nyári kimonó, emlékeztek? J), fapapuccsal és szép masnis övvel. A fiúk pedig jinbei-t kaptak, ami hagyományos japán férfi viselet. Persze megkaptuk, hogy kawaiii!!! J Hihetetlen, hogy nekünk lenne bőven mit megköszönni, és tőlük kapunk még ajándékot, a fantasztikus vacsora mellé. Nem találok szavakat, pedig ez rám nem jellemző.
Péntek este pedig az idegsebészek búcsúztattak minket, egy szuper japán vacsi kíséretében. Ettem tengeri sünt és rengeteg nyers halat, meg sült tojássárgáját. Meg még egy csomó mindent, amiről lehet hogy jobb hogy nem tudom, micsoda.


Pfor. Matsumoto hazaban

Eternal love and care for all - a korhaz elocsarnokaban

Hmm, fincsi volt!

Vacsora az idegsebeszekkel












Az utolsó hetünket a szívsebészeten töltöttük. Nagyon jófej csapat, tele fiatal dokikkal, aki elég lazák, szóval nyilván nem kellett a nyolcórás aortagraft-beültetést végigállnunk. Láttunk aortabillentyű – illetve mitralis billentyű-cserét is. Itt a biológiai billentyűt marha pericardiumból készítik. Rájöttünk, hogy az anesztéziával kell összehaverkodni, és akkor ők magyaráznak, meg beállhatunk a helyükre a líra túloldalára, ahonnan pazar a rálátás. Az egyik altatóorvos mániája volt, hogy németül beszél hozzánk ( mondjuk a köszönésen meg a hogy vagy ma reggel? kérdésen kívül  nagyon más nem ment), mert egy évet tanult Németországban. Elég sok doki tanult ott, és ezért jó páran tudnak egy kicsit németül. Az „ááá guten Tag,wie geht’s?” mindenkinek nagyon megy. Számomra a legérdekesebb műtét az utolsó, a pénteki volt. Egy háromhónapos csecsemőt operáltak, Fallot-tetralógiával született, meg még volt hozzá egy kevés minor anomáliája, mint például 13. triszómia, ajak-szájpadhasadék, agyi diszfunkció,stb. Szóval nem volt jól. A ductus Botalli még működött, és láthattuk élőben! Ezt a műtét során elzárták, és a jobb a. pulmonalist meg az aortaív első leágazását ( ők innominate arterynek hívták) egy grafttal összekötötték. Minden szívműtét közben csinálnak TEE-t ( transoesophagealis echocardiographia), neki jól látszott, hogy a jobb kamra sokkal vastagabb, mint a bal ( a septumon volt egy luk, és jobbàbal shunt alakult ki). Az anesztes nagyon jól beszélt angolul, és láthatóan szívesen magyarázott nekünk, úgyhogy három órán keresztül kérdezgettem szegénytJ Kérdeztem, hogy kellett-e külön UH-ot tanulniuk, mondta hogy csak a TEE-t, a többi tudását empírikus úton szerezte. Wow,nem semmiJ  A műtét végén fonendoszkóppal ráhallgathattunk a pici mellkasára, és el is kísérhettük a csecsemőintenzívre. Ez volt a legnagyobb élményem a kórházban az egész négy hét alatt!


 A teljesen bolond europai diakok sokkoltak a bekes japan embereket












Megyek aludni. Holnap szép hosszú napunk lesz, nem hiszem hogy tudok majd írni, ezért azt hiszem ez az utolsó bejegyzésem Japánból. Remélem élveztétek olvasni, nagyon köszönöm a sok kedves visszajelzést! Még kaptok pár képet búcsúzóulJ Ha hazaértem, és van türelmetek, megmutatom a maradék képet, csak 12,8 gigabyte, és 20 giga videó. Na ki vállalja? Csak vicceltem, persze szelektálok az élménybeszámoló előtt. És most, ahogy itt mondanák: Otsukaresama desta, azaz köszönöm, hogy keményen dolgoztál, köszi hogy olvastatok!!!

Japánból, szeretettel:

Anna

2011. július 27., szerda

Tokió – a második menet


A vasárnap reggelt egy óriás Buddhával indítottuk. Vonattal mentünk Kamakurába,egy kisvárosba, ami nagyon közel van az óceánhoz. Körülbelül 2-2,5 órát vonatoztunk. Tokión belül is rengeteg idő megy el a közlekedésre, sokszor mentünk olyan sokáig, hogy annyi idő alatt Győrből felérnék Budapestre is – és mindez városon belül!

Szóval Kamakura fő nevezetessége a Daibutsu, azaz a hatalmas Buddha szobra, egy szép kert közepén, mellette természetesen szentély(ek). Miután kifizettük a 20 yen-t, kb. 50 forint, bemehettünk a szobor belsejébe is, le is rajzolták, hogy hogyan épült: a talapzattól a fejéig elemekből rakták össze, gondolom jó sok év alatt. Nemsokára ismét vonatra szálltunk – irány a Csendes-óceán „strandja”! A vonaton leült mellém egy hölgy, és megkérdezte, hogy honnan jöttünk. Mondta, hogy a férjével véletlenül meghallották, hogy valami fura nyelven beszélünk, ami nem hasonlít semmire, amit eddig hallottak ( ezt a svédektől, angoloktól, meg sok japántól is megkaptuk, hogy nahát ez a „madzsar” nyelv még csak kicsit sem olyan, mint bármelyik másik!). Kicsit elbeszélgettünk, róluk meg rólunk ( ő a férjével volt, aki belgyógyász). Kiderült. Hogy ő klasszikus balettet oktat, és két nővére él Kanadában, akik szintén balettben utaznak, és az ő kanadai edzőjük egy magyar férfi. Erre persze elkezdtem fényezni neki a magyar balett – életet – hajrá Győri Balett!:)

Kisvakonddal az orias Buddha elott
Mielőtt azonban belevetettük volna magunkat az óceánba, körbejártunk – körbecsodáltunk egy, az óceánpartra épült akváriumot, olyasmi mint a Tropicarium, csak nagyobb. Nemcsak ezerféle hal, rája, rák, stb. volt ott, hanem fantasztikus delfin – és fókashow is, mi persze mindegyiket megnéztük. Okosak voltunk, mert nem az első 3 sorba ültünk – ez a „splash zone”, ahova a delfinek vicces kedvükben jó adag vizet fröccsentenek a farkukkal. Mellettem ült közvetlenül egy apuka, ölében a tündéri, kb. 1 éves kisfiával. Arany szívem semmit nem látott szerintem a fókashow-ból, mert folyamatosan engem bámult, mint őrült nőszemélyt, aki grimaszol neki. A szemem sarkából láttam, hogy néha odapillant a medencére, és amikor ránéztem, azonnal felém fordult gyanakvó tekintettel. Nagyon jópofi volt! A fókák labdáztak, a delfinek karikákon ugráltak át, és együtt úsztak az idomárokkal. Elképesztő okos állatok, egy apró kézmozdulatból tudták, mit kell csinálniuk. A műsor végén meg lehetett nézni a bébidelfint is ( ez a bébi is volt vagy 100 kg ), aki nemrég született, fogságban. Már a nagypapája is ebben az akváriumban dolgozott. Szomorúan konstatáltam, hogy pályát tévesztettem: bébidelfin-gondozónak kellett volna menni…

 Delfin-show














És eljött a várva-várt csobbanás a vízben! Meglepően meleg volt az óceán, szép nagy tarajos hullámokkal. A part tele volt helyi menő csávókkal és csajokkal, valószínűleg a tokiói fiatalság krémje. A lányok úgy néztek ki, mint akik hosszú órákat töltöttek a kozmetikusnál és a fodrásznál, mielőtt leugrottak volna strandolni egyet. Nyilván egyikük sem bukott le a vadiúj frizurájával a víz alá. A srácok jó része tetovált volt, de valószínűleg csak divatból, és nem mind a jakuza ( japán maffiaszervezet) tagjai. Érdekes, hogy az onsenben ( emlékeztetőül: meztelen melegvizes fürdőJ ) is ki van írva, hogy tetoválással nem lehet belépni. Régen a testfestés a jakuzák ismertetőjele volt, és így tudták őket „kitiltani” a fürdőkből.

Az óceánpartról legalább két órába telt, mire visszavonatoztunk Tokióba. Még egy kis plusz idő volt elérni a Tokiói-öbölig. De az esti program kárpótolt a sok utazásért: egy partyhajóra szólt a jegyünk, amely kétórás körutazást tett, ki az öbölből a nyílt vízre, és vissza. A hajó azt hiszem négyemeletes volt, a felső két szinten szólt a zene, volt táncműsor, és a több száz ember egyszerre ugrabugrált a slágerekre – gondolom ennek a két alsó szinten tartózkodók annyira nem örültek. Gyönyörű volt a kivilágított főváros, és mivel a reptér felé is elkanyarodtunk, láttuk a fel – le szálló gépeket is. Hatalmas volt a hangulat, lehetett vacsorázni mindenféle jót, és a jegyben benne foglaltatott a korlátlan sörfogyasztás…el lehet képzelni, mi volt ott a vége felé. Gyanítjuk, hogy azért csak két órás volt a kirándulás, mert egy kicsivel később az emberek nagy jókedvükben beleugráltak volna a vízbe. Van ilyen, hogy valaki bátorra issza magátJ Mi vicces kis csoportot alkottunk, ugyanis Máriával az élen mindannyian yukatába öltöztünk ( hagyományos japán viselet, olyan mint a kimonó, csak sokkal vékonyabb anyag, nyáron direkt jó, mert nem meleg, és könnyű viselet). Sorban jöttek oda hozzánk a japán fiatalok, hogy közös képet csináljanak velünk. Gondolom nem sűrűn látnak japán népviseletbe öltözött külföldieket, főleg nem ennyit egyszerre.

Este kilenc körül kikötöttünk a szárazföldön, és elindultunk haza, Moroyamába. Sikerült elaludnom a vonaton, nagyon mókásan nézhettem ki, mert amikor ködös tekintettel felébredtem, a velem szemben ülő japán lányok intenzíven kuncogtak, és sugdolóztak – valószínűleg, hogy milyen cuki, ahogy bealudtam az ülésen…


Tokio a hatterben

2011. július 26., kedd

„Tokiói hajsza”


Nem szeretek hajnali hatkor kelni. Kivéve, ha síelni indulunk, illetve most, hogy tokiói  barangolásra készülünk. Mária nagyon szoros programot állított össze nekünk, nincs idő lazázásra, megvan, hogy pontosan mikor-hol kell lennünk. A tokiói halpiacon kezdjük a napot – bár az ott dolgozóknak a nap hajnali négykor kezdődik, ezért mire mi reggel nyolc körül odaérünk, ők már túl vannak a munka javán. A piac óriási területet foglal el, a Tokiói-öböl partján, így az óceán felől érkező hajók csak kipakolják a rakományt, és pár méterrel arrébb már el is adják a friss tengeri herkentyűket. Nyilván nem ismertem fel a halak felét sem, bár néhányuk ismerős volt a National Geographicról, amit néha szoktam nézni. Iszonyatos a pörgés a piacon, emberek kiabálnak ( gondolom azt, hogy mit lehet náluk kapni), vagdossák a halakat ( némelyik jószág akkora, mint egy tinédzser malac ), majd egy részét árulják, másik részét még ott a tetthelyen lefagyasztják, és elszállítják. Nagy nehezen találtunk egy árust, akinél kapható a fugu ( az angol neve Japanese pufferfish, mi otthon szerintem szintén fugunak hívjuk, bár ugye ritkán kapni ezt a halat a sarki közértben). Ez egy rendkívül mérgező hal, ha jól értettem valami kolinészteráz-bénítót termel? Ebben egyáltalán nem vagyok biztos, majd meg kell nézni a Google-n. Szóval az elkészítéséhez több éves tanulás és tapasztalat szükséges, ennélfogva nagyon drága étel, Mária szerint viszont isteni finom. Ha egy szakács nem elég ügyes, és nem megfelelően  készíti, akkor az volt a vendég utolsó vacsorája…


Halpiac 1.
 Halpiac 2. 













A piacolás után lifttel felmentünk egy közeli irodaház 46. emeletére, ahonnan be lehetett látni a kikötőt, az öblöt, és a város egy részét. Az épülettől nem messze van egy nagy japán kert, a sógun kertje, itt sétáltunk egy nagyot. A tó közepén volt egy kicsi teaház, ahol megpihentünk, és megkóstoltuk a japán zöldteát ( porból készül, felöntik forró vízzel). A teaivásnak szigorú szabályai vannak, nekünk már térdelni is nehéz volt, és az sem mindegy, hogy melyik kezeddel tartod a csészét, és hogy merre néz rajta a minta.
Később hajóra szálltunk, és egy közeli szigeten ( nem tudom, hogy ez igazi sziget volt-e, mert van amit mesterségesen építenek), all-you-can-eat típusú helyen ebédeltünk: nem csak japán ételek voltak, számítottak a turistákra isJ Nekem legjobban a sütik ízlettek, és az sem volt rossz, hogy nyolcféle jégkrémből lehetett választani – és rájuk is vonatkozott a korlátlan fogyasztás!

 Tokyo skyline

Teazas elott












A délután többi része kissé összemosódik, annyira intenzív volt az élmény. Nekünk, földi halandóknak, akik először jártunk Tokióban, baromi nehéz volt az utat figyelni, a rengeteg hang, illat, színek, fények miatt. Kiléptünk a metróból és pont az a látvány fogadott minket, amit az ember elképzel, ha Tokióra gondol: több tíz emeletes épületek, rengeteg fényreklám, óriási tömeg. Máriát nehéz volt követni, ugyanis ő 22 éve él itt, megtanulta, hogy csak az utat figyelje, mi azonban képtelenek voltunk kizárni az agyunkból ezt a rengeteg ingert.

Lényeg a lényeg, meglátogattunk egy múzeumot, ahol impresszionista festőktől ( Van Gogh, Degas, Monet, stb.) állítottak ki képeket, majd egy másik múzeum következett, régi japán szobrokkal, textíliákkal, agyag – és porcelánedényekkel. Este pedig egy vacsorára siettünk egy sokcsillagos hotel aljába, szintén ehetsz-amennyi-belédfér című történet volt, hát velem olcsón megúsztákJ Velünk tartott egy fiatal magyar pár, Csaba és Dóra, akik Mária barátai. Ők három éve élnek Tokióban, egyetemi és posztgraduális ösztöndíjjal vannak itt. Nagyon aranyosak voltak, persze beindult a tapasztalatcsere, vicces történetekkel a kulturális különbségekről.

Hullafáradtan értünk haza, este 11 körül, és abban a boldog tudatban tértünk nyugovóra, hogy holnap ismét hatkor kelünk, és egy hasonlóan pörgős nap vár ránk!

 vacsoravendegek